Lapok:

2018. február 21., szerda

2018. február 8., csütörtök

Fordítás - Hiteles térképek készítése - X./I. rész

Sziasztok!
Ezúttal egy új témával kapcsolatban hoztam nektek fordítást. Természetesen a segítő kérdések sem merülnek feledésbe, ám ezt most konkrét segítségnek szánom az elkövetkező Világdarabok témához, amiről néhány napon belül többet is elárulok. ;) 
Remélem, kedvet kaptatok a rajzoláshoz! 

Hiteles térképek készítése

Egy fantasy világhoz a térkép elkészítésénél sok részletre kell figyelni - de a legtöbbjük szórakoztató!Művészi stílust, betűtípusokat és jelképeket kell kiválasztani. De néhány térképészeti fogás túlmutat az esztétikán. Ha egy földszerű világ jókora kontinensét szeretnéd megalkotni, szem előtt kell tartanod a geológiai szabályokat.

I. Hegyek

A hegyek jelentik a világod csontvázát. Hacsak nem tudod már most a földrészed vagy szigeted alakját, vázold fel a hegyeket még a tengerpartok előtt. A hegyek egymásnak vetik hátukat, így láncolatokat, vonulatokat és gerinceket alkotnak. Az alakjukat a keletkezésük határozza meg: 
  • A legtöbb hegység élettől duzzadó kontinentális lemezek gyermeke, botrányos ütközések szülöttei olyan földtömegek kapcsolatából, akik túlságosan is vonzódtak egymáshoz Ahol a lemezek összeütköztek, a felszíni gyűrődések felemelkedtek. Még akkor is, ha az egyik lemez a másik alá csúszott, a súrlódás és a nyomás felfelé törte a hegyeket.
  • Vulkáni hegyek a felső lemez széle mentén keletkezhetnek azok hosszú, lassú ütközése során. A vulkánok az alsó lemez újrahasznosított maradványaiból keletkeztek.
  • Az izzó lemezek, miközben átvándorolnak a bolygó mélyén lévő köpenyperemek felett, szintén vulkán-hólyagokat hozhatnak létre. Ezek végül is a hegyek láncolatát alkotják (követik), ahogy a lemez lassan áthalad a csatlakozási ponton.
  • A bolygók és az aszteroidák közti ütközések alkotják a hegyek körkörös gyűrűit. Néha egy becsapódás krátere dicsekedhet egy második körrel vagy egy magányos csúccsal a kráter közepén. Ha a kráter elég nagy és a világ hasonlít a Földre, ez tóvá vagy tengerré is válhat.
Mind a négy módszer láncot, gerincet, hosszú fennsíkot vagy gyűrűt alkot. (Ez a google mondata, és értelmesebb, mint amit én fenn alkottam.) A magányos hegyek ritkák és szinte mindig vulkáni eredetűek. Hegyvidéki területek, kopott fennsíkok, terméketlen vidékek és más durva, de nem hegyvidéki terepek tipikusan az ősi, “halott” hegyek erodált maradványai.

A saját térképeden:

Helyezd a hegyeidet sorokba vagy hosszú foltokba. Ha már megrajzoltad a tengerpartokat, terjeszd ki a hegyláncokat a partokon túlra, alkosd meg a félszigeteket és a szigetek láncait. A szárazföldön a nyúlványaiknál láthatónak kell lennie: néhány itt-ott szétszórt dombnak a hegylánc széleinél. Nagyon jó ötlet a magányos dombok néhány sora (öreg, lekopott hegysorok). Az alkalmi magányos hegy is rendben van; valószínűleg egy vulkán vagy központi csúcs egy kráter alkotta hegy-gyűrűben.

Ha élethű tereprajz a célod, emlékezz, hogy kontinentális nagyságokban a hegyláncok hosszú, egymásba olvadó hegygerinceknek tűnnek. A legtöbb magában álló hegység csak akkor figyelhető meg, ha a térképet egy kis európai ország vagy egy amerikai állam méretarányához közelítik.



2018. február 5., hétfő

Világdarabok 01. - Moro

Az istenek bolygója

- Apa! – állt meg Lillahnn az apja előtt, és kezében egy hatalmas, vaskos, meggyötört könyvet tartott. Fedőlapjának sarkai már megtöredeztek, néhány lap kifelé kandikált a helyéről, egyesek pedig visszafelé gyűrődtek. Megsárgult, néhol moly rágta lapjai csak arra vártak, hogy az öreg Mortimer ismét a keze közé vegye, hogy felolvasson belőlük lányainak.

Wyrell épp letelepedett a különböző fűfélékkel megtömött ágyra és az ölébe ültette izgő-mozgó húgát. Kedvesen megsimogatta vörös, göndör fürtjeit.

- Ne fészkelődj annyit, a végén megint összedől alattunk az ágy, mint legutóbb – szólt rá testvérére, aki az ágyon dülöngélve nógatta az apjukat, hogy olvasson nekik. Nem törődött nővérének figyelmeztető szavaival, sem az ágy keserves nyekergésével.

Az ócska, faluvégi kunyhó omladozófélben volt, de épp megfelelt a számukra, hiszen kellőképpen meg tudták magukat húzni az új faluban. Shrin lakosai sokkal furcsábbak voltak, mint ahogy azt eddig tapasztalták. Még a közelükbe se mertek menni, aminek Wyrell és Mortimer szinte már örült. Ám Lillahnn annál kevésbé. Minden igyekezetével azon volt, hogy meglógjon a négy fal közül, és körülnézhessen új lakóhelyén. Még nem volt kellően rafinált ahhoz, hogy nővére anyáskodó tekintete elől el tudjon menekülni.

Az öreg Mortimer felsóhajtott. Már nagyon unta, hogy minden éjszaka ebből a régi könyvből kell felolvasnia a lányainak, de ez volt az egyetlen megmaradt vagyonuk, miután maguk mögött hagyták Vyne kontinensét. Mély sóhajtás kíséretében közelebb húzta az ágyhoz a hintaszékét, pipáját a kis asztalra tette, és elvette kislánya kezéből a Vándorok Írásait.

- De csakis egyetlen egy történetet olvasok el – vetett szigorú pillantást a lányaira. Wyrell megvonta a vállát, mivel már olyan sokszor hallgatta meg a történeteket, hogy teljesen unalmassá vált számára. Hihetetlenkedve tekintett húgára, aki olyan őszinte csodálattal és izgalommal hallgatta végig a könyvben rejlő írásokat. Pedig hatszor legalább elolvasta az apjuk nekik, elejétől a végéig. Lillahnn szomorúan felsóhajtott, de bólintott. Már tanítgatta az apja olvasni, de még nem ment neki olyan jól, hogy egyedül olvashasson. Ismerte az ábécét, de a betűk olyan nehezen akartak a szeme előtt szavakká alakulni. Wyrell titkon remélte, hogy testvére hamarosan teljesen önállóan fog tudni olvasni, mert akkor végre nem kéne minden nap újra és újra meghallgatni egy fejezetet a könyvből. Bár ő is nagyon szerette ezeket az elbeszéléseket, mégis kezdett az egész az agyára menni. Csodálta az apját, aki zokszó nélkül, rendíthetetlenül, csodálatos elbeszéléssel adta elő az olvasottakat. Úgy sejtette, bár igyekszik palástolni, Mortimer is rajongott a könyvért.

- Olvasd az első fejezetet! – nyekergette továbbra is lelkesen Lillahnn az ágyat, és széles vigyorral, tágra nyílt, ragyogó szemekkel meredt várakozóan az apjára.

A középkorú férfi öklével megütögette kissé a mellkasát, miközben krákogva megköszörülte a torkát. Nagy lélegzetet vett, és kellemesen mély, erős hangján megszólalt.

- Vándorok Írásai. Első fejezet. Az istenek bolygója – pillantott fel a sorok közül és mosolyogva rákacsintott lányaira. Wyrell megforgatta a szemét, de szája sarkán leplezetlenül ott bujkált a mosoly, Lillahnn pedig göndör kacajjal nevetett fel.

- Kedves Olvasó! Eme írás első fejezetén legelteti becses szemét. Köszönöm, hogy megtisztel a bizalmával, és remélem, drága Olvasó, már egy távoli századból olvassa eme könyvet. Ha így van, hálával tartozom, mivel rólam is megemlékezik, és ez által holtamban mégis halhatatlanná válhatok. Az első fejezet Zhion születésének legelső pillanatairól szól, választ adva számos felmerülő kérdésre. Jöjjön hát velem, egy fantasztikus utazásra, és ismerje meg Zhion misztikus és csodálatos birodalmát!

A nagy fekete ürességben, ahol a fény darabokra törik, egy különös lény született meg, a sötétség és a szilánkos fény gyermekeként. Ő volt a Világlélek. Kezdetben halmozódó fénypontokból álló teste lebegett a semmiben, öntudatlan alvó identitásként. Ám egyszer csak gondolatok jelentek meg benne. Azon kezdett tanakodni, hogy ki ő és miért létezik. Ahogy egyre jobban öntudatra ébredt ez a Világlélek, arra gondolt, mennyire magányos. Egyedül lebegett a semmiben, és vágyott valakire, aki mellette van.

Telt az idő, miközben a Világlélek egyre jobban megtapasztalta a szomorúság kegyetlen érzését.

Teste egyre jobban alakot öltött, majd lassan szeméből könny záporzott a semmibe. A könnycseppek megtöltötték az ürességet, és szétszóródtak a végtelenségben. Ezeket még ma is látjuk, ha az égboltot pásztázzuk egy felhőtlen éjszaka. A keserű könnycseppekből ugyanis, megszülettek a csillagok.

De egy könnycsepp még sokáig ott maradt az arcán, nem mert lehullani.

Újabb hosszú idő telt el, és bár a Világlélek örült, hogy körülötte sziporkázó fények csillognak, mérhetetlen magányát nem enyhítették. Ám egy nap különös lélek jött elé. Esetlen, torz ködből állt a teste, míg a Világlélek csillagteste ragyogott. Megosztották egymással a magányukat. Boldogok lettek, hogy már nincsenek egyedül. Találkozásuk újabb érzéseket váltott ki belőlük. Egymásba szerettek.

- Ez a szerelem, mindig mindenhol ott van! – sóhajtott fel Ahnn.

- Hát hihetetlen, nem is gondoltam volna – csóválta ironikusan a fejét Wyrell. Apjuk azonban rendületlenül folytatta az olvasást.

Egyesülésükből megszülettek a bolygók, melyek szintén szétszóródtak úgy, ahogy egykoron a könnyből született csillagok. Az egyik közel eső bolygó felszíne üres és lélektelen volt. Aztán egy napon a Világlélek szeméből lecsordult az utolsó könnycsepp is, és belezuhant a bolygóba. Áttetsző testet kapott odabent, és az égből kezdte figyelni, hogyan születik meg az üres bolygó lángoló alakja.

A Világlélek látta, mennyire megszerette születendő; lángoló földet a testet öltött könnycsepp, így különleges erővel ajándékozta meg. Ő lett a víz istennője. A különös bolygóból idővel új élet virágzott ki. Erős, lángoló testű földisten éledt fel, akit az égben lakó víz istennő nagyon megszeretett.

Egy nap a víz istennője alászállt a lecsillapodott felszínre. Érkezésére a földisten is alakot öltött magára. Ahogy megpillantották egymást, szenvedélyes románc alakult ki köztük. Amikor testük egymáshoz ért, létrejöttek a tengerek és az óceánok. Így a föld lázas testét a vízistennő szerelmes ölelése hűtötte. Megszülettek az első fizikai létformák is.

Ám egy napon a földisten beleszeretett a viharos, erőszakos szél istennőbe. A víz istennőjének szíve keserűséggel telt meg, nem értette mit szerethetett a szélben a föld. Felszította a tüzet, végigkarmolta a föld testét, felkorbácsolta a vizeket. A földisten és a szél istennőjének románcából hatalmas sivatag született meg, ami az örökké hullámzó homok birodalmává vált. A víz istennő szomorú könnyei a vizekbe hullva újra megérintették a felszín alatt nyugvó föld testét. Ebből a gyengéd érintésből születtek meg a sellők, bolygónk első misztikus teremtményei.

Hamarosan az istenek és azok gyermekei kezdték benépesíteni az egész bolygót, melyen mi is élnünk.

- És mi kiknek vagyunk a gyermekei a könyv szerint? – kérdezte Ahnn.

- Az már egy másik történet, kislányom – állt fel elgémberedett végtagjait nyújtogatva az öreg Mortimer. A könyvet letette a közeli asztala. – Most itt az ideje az alvásnak!

- De nem akarok aludni! – ellenkezett a lány. Wyrell közben már rádőlt az ágyra, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Kezével megragadta húgát, és maga mellé húzta.

- De alszol – mormogta. Testvére hiába ficánkolt, nem tudott kikúszni a határozott szorítása alól.

- Apaaa! – nyöszörgött Lillahnn, de apja ágya felől erőteljes horkolás hallatszott.

- Hogy vagy te ilyen energikus? – kérdezte álmosan Wyrell.

- Ti már öregek vagytok – válaszolta okoskodva. A következő pillanatban felkacagott, mert nővére megcsiklandozta az oldalát.

- Még csak tizenhat éves vagyok, ne hasonlítgass össze a vénasszonyokkal! – suttogta majd beleunt a csiklandozásba és a hátára fordult. Lillahnn még nyüzsgött mellette, egyszer meg is kellett fognia, mert majdnem leesett a húga a nagy fészkelődés közben. Amikor már azt hitte, végre álomba szenderülhet, megszólalt a testvére.

- Wyrell, mi kiktől származunk? – Egy ideig csend ült le a házra, majd egy mély sóhaj kíséretében az idősebb testvér végre válaszolt.

- Zhegguru és Liselotte – Mielőtt még kíváncsi húga újabb kérdésekkel bombázta volna, lecsukta a szemét, és alvást tettetett. Lillahnn párszor megnyekergette az ágyukat, majd a fészkelődés abbamaradt.

- Nem számít kiktől származunk, az a fontos, hogy mi kikké akarunk válni – suttogta szomorúan a sötétbe Wyrell.


2018. január 29., hétfő

Bemutatkozás helyett - Veterán bloggerek kérdőíve

Egyik legjobb barátom már a blogom megnyitása óta kérdezgeti, miért nem vállalom fel a nevemet, és piszkál, hogy akkor legalább írjak egy bemutatkozást. Hiszen az emberek előbb szavaznak bizalmat valakinek, akinek arca, vagy legalábbis neve van, és akiről tudnak valamit, tudják hova tenni. No meg komolyabban is veszik. Szóval tulajdonképp igaza van.
Bár a bemutatkozással biztosan várnék még egy darabig, ettől függetlenül már mindkét véglet megfordult a fejemben a dologgal kapcsolatban. Egyrészt, hogy teljesen anonim maradok, semmit, még a koromat sem árulom el, másrészt eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy készítek egy személyes blogot, vállalva a saját nevem, feltéve rá régi és új írásaimat, esetleg olyan bejegyzéseket, amik írással, könyvekkel kapcsolatosak. 
Aztán jött Daremo kérdőíve. Tökéletes köztes megoldás! Úgyhogy most, bemutatkozás helyett, mégis néhány dolgot elárulva magamról, elhoztam és kitöltöttem. Hátha tényleg akad, aki szívesen belepillantana, vajon kit is takar az Emília Molla név. 

1. Hány éve blogolsz?
13 vagy 15, nagyjából. Attól függ, hogy az első, gyerekes próbálkozásokat ide soroljuk-e? Számos felületen voltam már jelen – pl. g-portál, atw -, konkrétan blogot 2017 augusztusa óta vezetek. 

2. Tartottál valaha hosszabb szünetet a blogolásban?
Igen, több évet is. Nem egészen fél éve tértem vissza újra.

3. Mindig ugyanezt a nevet használtad?
Nem, egyáltalán nem. Mangás korszakomban XY-chan nevet használtam – természetesen :D -, később próbálkoztam klasszikus magyar álnévvel, néhol a sajátommal is, hol csak egyszerűen, hol pedig keresztnév-kisasszony néven. Mástól kaptam ezt a megszólítást, én pedig nagyon megszerettem, mert olyan lányregényes hangulata volt. Aztán sokáig egy szerepjátékos karakterem nevét használtam, míg végül megmaradtam a mostaninál. (Aminek szintén van köze az frpg-hez.)
Leginkább azért, mert a Lia becenév a saját nevemből is megalkotható, így ha egyszer felfedem a valódit, megmaradhatok ennél. 

4. Mindig ugyanezen a címen blogoltál?
Nem, mert a sok év alatt különböző témájú „blogjaim” is voltak, így mindig új nevet találtam ki nekik. 

5. Változott az évek során a blogod témája?
Igen, bár kisebb kivételekkel mindvégig megmaradtam az alkotás témakörein belül. Az egykori animés portáljaim persze kilógnak a sorból, de aztán ott is hamar belefogtam olyasmibe, amit én magam készítettem: mangát rajzoltam. Utána, vagy talán már vele párhuzamosan is, elkezdtem feltölteni az írásaimat is. 
Bár most egyik blogom sem a saját munkáimmal foglalkozik, de mindnél megmaradtam ebben a közegben. 

6. Milyen eszközöket használtál régen és milyeneket most a blogoláshoz?
Erre nehéz mit mondani. :D Eleinte asztali számítógépet, aztán most laptopot.

7. Vannak olyan olvasóid, akik a kezdetektől követik a munkásságodat?
Mivel számtalan helyen, néven és témában vezettem már oldalt, így nincsenek. De akik ezen a blogon az elején csatlakoztak hozzám, ők még most is itt vannak. Sokat beszélgetünk, immár blogon kívül is, nekik nagyon örülök. ^^

8. Vannak bloggerek, akikkel már személyesebb kapcsolatot is kialakítottál?
Igen, még a régi, mangás korszakomból. Két lány, akik közül az egyik mangát rajzolt, a másikuk pedig ilyen témájú képeket. A mangarajzolós lánnyal máig beszélgetünk néha, igaz, már csak interneten. Ő Seny, és még ma is rajzol, nem is akárhogy! Hamarosan a második manga kötetét adják ki, a Saigamit. Nagyon örülök, és büszke vagyok rá, hogy a kezdetektől ismerhetem.

9. Megváltozott a környezeted hozzáállása a blogoláshoz, a te blogodhoz?
Öhm… nem? :D A kezdeti időkhöz képest ugye, eleve változott a környezetem is. Régen talán nem is nagyon tudta senki, hogy oldalt vezetek. Később egy-két barátomnak elmondtam, de különösebb véleményre nem emlékszem. Igazából nem hiszem, hogy izgatta vagy zavarta volna őket. 
Bár volt fősulin egy barátnőm, ő is írogatott. Neki megmutattam a portálomat, és ő is kedvet kapott hozzá akkoriban.
 Most pedig, hogy újrakezdtem, eleinte megosztottam a bejegyzéseimet a facebookon is. Igazából máig nem tudtam eldönteni, jól tettem-e? Utólag (most) inkább bánom. Szóval egy ideje már nem teszem.
Érdemes még megemlíteni egyik legjobb barátom reakcióját, amikor elsétált mögöttem, és látta, hogy a gépemen meg van nyitva a blogspot: „Na, mi van, te is elkurvultál?” Igazából nagyrészt ennek a reakciónak is köszönhető, hogy most kitöltöm ezt a kérdőívet, és így felfedek kicsit valamit magamból. Mert bár nem kellene, hogy mások véleménye érdekeljen, legalábbis csak alaposan megválogatva, azért mégiscsak érdekel. (Egyébként ha valaki mondjuk pont a népszerűségének köszönhetően csak most fedezi fel a blogolást, vagy történetesen mostanában éli kamaszéveit, miért lenne baj, ha itt is kipróbálja magát?)

10. Szerinted miben fejlődtél leginkább a blogolás tekintetében?
Hmm… Most az olyanokat csak csöndesen említem meg, hogy a fogalmazás terén, meg szebb, átláthatóbb kinézeteket csinálok, és effélék, mert ez azért ennyi idő alatt azt hiszem, joggal elvárható. (Persze azért a többi is. :D )
Inkább azt emelném ki, hogy most már sokkal türelmesebb vagyok. Bejegyzéseknél is, de főleg saját írásaimnál mutatkozik ez meg. Míg előbbieket nem teszem ki anélkül, hogy legalább át ne futnám, utóbbiakat pihentetem is kicsit, mielőtt átjavítom és közzéteszem. 
Illetve fejlődésnek tekintem azt is, hogy tudatosabban választom meg a blogjaim témáját. 

11. Akadt-e az életedben olyan lehetőség, amihez azért jutottál hozzá, mert blogolsz?
Ami konkrétan a blogoláshoz kapcsolódik – és nem magához az íráshoz –, olyan egy volt (vagyis épp most van), és roppantul jól esett. Emilly Palton tisztelt meg azzal, hogy a hamarosan megjelenő könyve, a Néma bűnök egyik előolvasója lehetek. (Mivel az egyik bejegyzése alatt, hozzászólásban kaptam a lehetőséget, így azt hiszem, nem baj, ha elárulom. O: )  ) Soha nem csináltam még ilyet, szóval kicsit izgulok is miatta.  

12. Van olyan téma, amiről megbántad, hogy írtál?
Semmi ilyen nem jut eszembe. Persze, jópár olyan dolog van, amiről régen írtam, de ma már nem írnék, de ez nem jelenti, hogy ott és akkor annak ne lett volna helye. Azokból is tanultam, és kellettek ahhoz, hogy úgy álljak a blogoláshoz, ahogy most állok. Persze, ma már nem indítanék animés fan blogot, de hogy tizenéves bakfisként megtettem, az talán megbocsátható. : )
Hmm, valamit mégis el tudnék ide mondani. Egy régi novellámmal kapcsolatos. Nem azt bántam meg, hogy megírtam, csak azt, hogy feltettem az internetre. Annakidején egy magyartanárnő javasolta pályázatra, ahol nem értem el vele eredményt. De így, hogy fenn van, később se küldhettem be máshova.

13. Mi az, amit ma már másképp csinálnál a blogodon/blogoddal, mint régen?
Mivel ma már nem is ugyanazokat a blogokat vezetem, mint régen, így amit másképp csinálnék, azt másképp is csináltam ezeknél az újaknál, ezért inkább erről tudok mesélni.
Ma már nem nyitok olyan spontán új oldalt, előbb inkább tájékozódok, leginkább arról, van-e már olyan? Igyekszem olyan blogokat indítani, amik hasznosak, amiknek én, mint felhasználó hasznát venném, és amit hiányoltam eddig. 
És ma már nem biztos, hogy létrehoznék külön blogot a saját írásaimnak. Ahogy a bevezetőben is láthattátok, eljátszottam már a gondolattal, de egyelőre nem látom értelmét. Ám ha egyszer mégis rászánom magam, alaposan át fogom gondolni a dolgot.

14. Melyik a valaha megírt kedvenc blogbejegyzésed?
Nem tudok ilyet mondani.

15. Kaptál valaha olyan kritikát, ami miatt lényegesen megváltoztattál valamit a blogoddal kapcsolatban?
Tulajdonképp egy ilyen miatt lettek cserék a Kezdetben… blogomon. Mikor elindítottam, chatben kezdtem el megmutatni, mint annak idején tettük, ha valakinél nem volt külön reklámkönyv. Mivel egyik blogger jelezte, hogy itt  hirdetésre a cserék valók, ezért készítettem ilyen modult én is.

16. Szerinted mennyi ideig fogsz még blogolni?
Azt hiszem, az elmúlt ca. 14 év, s az, hogy a hosszabb kihagyás után is visszatértem, eléggé válasz-értékű lehet. :D 

17. Mit gondolsz, mennyire sikerült az évek alatt a blogodon közvetíteni önmagadat, a személyiségedet?
Hmm, ez nehéz kérdés, mert viszonylag kevés a „saját cikkem”. Hiszen egy linkajánlóba vagy egy pályázat ismertetésébe kevésbé lehet magamat belevinni, mint mondjuk egy „így szoktam” bejegyzésbe. Szóval egyelőre mostani blogjaimon inkább csak közvetetten mutatkozott meg, milyen is vagyok, pl. a cikkek bevezetőiből és hogy, hogyan kommunikálok másokkal. 
Igazából részben azért is töltöm most ki ezt a kérdőívet, hogy ebből kicsit jobban megismerhessetek. ^^

18. Fogalmazd meg, mit jelent számodra a blogolás és a saját blogod!
Leginkább egy lehetőség, hogy valamit alkossak, ami talán másokat is érdekel, és hogy kapcsolatot teremtsek az olvasókkal. Remek embereket ismertem már meg ennek köszönhetően az elmúlt évek során.

19. Írj egy dolgot, ami szerinted igazán egyedi a blogodban, és kiemeli azt a tömegből!
Az, hogy tudtommal ilyen témájú még nincs. :D
A Kezdetben…-t azoknak szántam, akik saját világ felépítésével foglalkoznak, de nem tudják, hogy is fogjanak bele vagy örülnének még újabb szempontoknak. (No meg azoknak, akik hozzám hasonlóan nem tudnak még elég jól angolul, és ezért a témában olvasható cikkek lekorlátozódnak számukra a magyar tartalmakra.) Konkrétan ilyen világépítős oldallal még nem találkoztam, de ha Ti igen, kérlek, mutassátok meg, mert nekem is van még mit tanulnom. : )
Az Írószakkör pedig írástechnikai cikkek linkjeit gyűjti egybe. Ilyesmit eddig még nem találtam, és mivel az efféle cikkek lelkes olvasójaként hasznosnak találtam volna, ha van, hát létrehoztam. Nagy örömömre sokan támogatták a kezdeményezésemet mind az olvasók, mind az adott cikkek szerzői közül. 
Hamarosan megnyílik még egy blog, melyet már nem egyedül, hanem Daremoval közösen fogunk szerkeszteni. Arról még csupán annyit árulok el, hogy annak alapötletében is van olyan morzsa, amivel még nem találkoztam másutt, s akik már tudják a titkot, ők is ezt mondták.


Remélem, találtatok kedvetekre való érdekességet a válaszok között! ^^

(Köszönöm a lehetőséget Daremonak! Ha tetszettek a kérdőív kérdései, látogassátok meg az oldalát, onnan Ti is elvihetitek őket.)


2018. január 24., szerda

Világdarabok 05. - Brukú

Mélyről fakad

A katonák és a gyerekek tökéletesen elrejtőzve haladnak a sivatag dűnéi között: olyan halkan beszélgetnek, hogy hangjuk alig több egy kar suhintásnál, mozgásukat nem követi sem nehéz fegyver sem páncélcsörgés - ami ráadásul még le is lassítaná őket. Nem panaszkodnak, nem rimánkodnak, amit elvárok, és amit megkövetel az a négy hetes próba, amit a sivatagban kellett tölteniük egy szál tőrrel.

Kihasználva ezt a csendet, kiélvezem az ujjaim közt maradt hamu lassú morzsolgatását. Minden egyes széthulló darabja bizonyítja, hogy ők a saját levükben főnek, míg mi menetelünk. Elégedetten elmosolyodom, hiába tudom, hogy az út milyen hosszú, ez ugyanis előnyt jelent. 

Több mérföldel később, amikor már kifogy a kérges ujjaim közül a hamu, lassítok és az égre nézek, hogy ellenőrizzem az útirányt. A dűnék sokszor egekig érő csúcsai fölött a korom fekete égen egyre több csillag jelenik meg egyre inkább elrejtve a tudatlan szemek elől a legmegbízhatóbbat, a Sarkcsillagot. Mivel sosem mozog, elég csak a bal oldalunkon tudnunk, és nem tévedünk el a sivatag végeláthatatlan labirintusában.

A hozzám legközelebb álló alacsony, széles vállú katonához fordulok, aki azonnal kihúzza a hátát és megmerevedik, bólintok, aztán a többiek felé biccentek. Ő sarkon fordul, és azonnal továbbítja az utasítást. 

A nap első sugarai hamar kezdik áttörni a horizonton az éjszaka egyhangú sötétjét. Mi azonban még több napi járásra vagyunk a sziklák újbóli felbukkanásától, és egyszersmind a menedéket jelentő tamariszkusz fák gyökerezési helyétől. Tábort verünk: fedezék híján ugyanis alig pár óránk van a perzselő napsugarak megérkezéséig. Elégedetten nézem végig, ahogy többen mélyen bele ássák magukat a homokba, míg mások ponyvát húznak maguk fölé a fejükre tekert textilből vagy éppen úgy formálják a homokot a mágiával, míg az elegendő árnyékot nem tart. 

Lassan telnek el az órák, míg beesteledik és folytatni tudjuk az utunkat, és még lassabban telnek el a következő napok. A hosszú, monoton menetelés, ami felemészti a készleteinket, az energiáinkat és a józan eszünket, a legjobb pillanatban ér véget, amikor meglátjuk az első, mélyen a vörös homokba süllyedt sziklákat. 

Mindenki szaporázza a lépteit, emberek. – kiáltom a parancsot miközben a sziklák cirádás sziluettjére mutatok. – Napkelte előtt elkell érnünk az első fát. 

Halk zúgolódás söpör végig a tömegen, de azonnal el is hal, amint a kezem az egyik, derekamra erősített tőr markolatára téved. 

Fegyelmezett, összeszedett menetelésbe kezdünk. A nap azonban túl hamar szalad fel az égre, és hozza magával a forró, tüdőt perzselő levegőt. Minden bizseregve remeg a szemünk előtt: a fakó ég és az azon átkúszó félénk fátyolfelhők, a homok dűnék és a horizonton árválkodó egyetlen tamariszkus fa. 
FA! – hallom a ziháló hangot a hátam mögül. Szaladni kezdünk. Nem törődve azzal, hogy fölösleges energiát veszítünk ezzel. 
Mindenki szét széled az apró levelek nyújtotta gyér árnyékban, szabadon hagyva a fa tövét, ahol leülök és kezembe véve a két élű tőrömet félig lesütött szemmel figyelem, ahogy mindenki ledobja a zsákját és hozzá lát a túléléshez szükséges rutinjához: többen mély gödröt kaparnak, hogy a több tíz fokkal is hűvösebb, nedves homokba feküdjenek, mások a napon keskeny, sekély gördröt ásnak, ráterítenek egy nejlon zsákot, közepén egy kővel, hogy napnyugtára a lecsapódó vizet összegyűjtse. 
Elégedetten elszenderedem. 

Amint kezd lemenni a nap én már ébren vagyok és a keselyűk mély, kotyogó hangját utánozva felverem a tábort. Rövid időn belül összekészülnek, miközben én az egyre inkább sötétbe burkolózó táj egy aprócska pontját figyelem, ahol a Lovagosok vára áll. A hatalmas kőbányákkal telezsúfolt, védtelen hátsó része.

Szaladin. -  áll meg határozottan mellettem az egyik katona és adja oda az első, ruhákból kirázott betolakodót, egy skorpiót. Az egészet a számba tömöm. Szeretem ezt a semleges, egyszerre krémes és roppanós falatot. Miután az utolsó morzsályát is lenyeltem türelmetlenül fordulok vissza az emberekhez és nézek végig rajtuk jezelve, hogy nem kapnak több időt a pakolászásra, amikor a homokban meglátok egy szabályos hullámokból álló nyomot. Homoki vipera. Teljesen ledermedek. Az utolsó alkalom, amikor ezzel az átkozott fenevaddal találkoztam, anyám halála volt:

A heti piacon anyám, mint mindig kivitte a kézzel szőtt portékáit, ám aznap a mellé sátrat verő árusok verekedni kezdenek, amikor egyik a másikát lopással vádolta meg. Anyám volt az első, aki megpróbált rendet tenni mielőtt kiértek volna a Lovagosok, csakhogy a fényes páncélba bújt, tudatlan kövér marhák már ott is teremtek. A verekedés persze kitört, anyámat pedig fellökték. A standjával együtt terült el a földön... senki nem figyelt rá... Mire oda értem egy újabb adag vékával, anyám már a homokban fekve reszketett és rángatózott a görcsös fájdalomtól. Semmit nem tehettem, olyan gyorsan vitte le a homoki vipera mérge, ami feltehetőleg a stand árnyékában pihent.

A katonák után eredtem, de kiérve a városból nyomukat vesztettem és eltévedtem. Több heti járásra a várostól találtak rám egy helyi törzs tagjai egy szikla kupac mellett. Már eszméletlen voltam a kiszáradástól és az éhségtől, ők azonban elvittek a falujukba, hogy segítsenek rajtam. 

Hosszú napokon keresztül küzdöttek az életemért, de végül megmentettek és vissza hoztak a halálból. Amikor magamhoz tértem, egyből tudtam, hogy ez lehetetlen. Kinek van ehhez hatalma? El akartam menekülni, de a gennyes sebektől lángoló testem gyönge volt még. A törzsfő azonban megesküdött, hogy nem kell félnem és hogy mindent elmagyaráz, ha tartom a szavam és hogy nem rohanok vissza a sivatagba, a biztos halálba. Vonakodtam, de maradtam, mert az adósuk lettem. Ekkor mutatta meg nekem azt, amire még álmomban sem gondoltam: a mágiát. 

Arra az energiára, ami ott lapul a homokban, a sziklákban, a levegőben, amit ez a törzs olyan könnyedtséggel irányít, mintha csak a szél fújná el a port a földről. Gyógyítanak vele, sőt vizet fakasztanak a kevés állataiknak. Megakartam tanulni. Kerül, amibe kerül. 

Tucatnyi sebet, sérülést és csonttörést szenvedtem, mire az évek alatt elsajátítottam az alapokat. Többet akartam, de nem voltak hajlandóak tovább tanítani. Otthagytam őket, hogy saját embereket toborozzak és megtanítsam nekik a mágiát.

Héj... – rázza meg a vállamat az egyik velem egykorú férfi, ezzel is visszahúzva a jelenbe.
Mogorván kapom felé a fejem, ekkor veszem észre, hogy nem engem hanem a talajt bámulja: a lábam előtt a homokban jól láthatóan egy rémült női arc rajzolódott ki, ami a fájdalmak ellenére is hasonlít rám. Pillanatnyi döbbenet után bele rúgok a homokba, ezzel is megsemmisítve a képet, majd a döbbenten ácsorgó katonára ordítok, hogy szedje össze a csapatot és induljunk végre. 


2018. január 19., péntek

Világdarabok 05. - Henna


A Tűz Ura

Beborult – állapította meg magában zsörtölődve Crater. Ha az Istenek olyan kegyesek, igazán tehettek volna egy szívességet és megszüntethették volna a viharokat.

Gyűlölte az esőt. Sőt, tulajdonképpen úgy általában a vizet. Többek között azért döntött úgy, hogy ott hagyja Kristály városát, mert az állandó felhők miatt olyan párás volt a levegő, hogy Crater úgy érezte, folyamatosan fuldokol.

Egy város az égben… Fene egye azt, aki ezt a marhaságot kitalálta!

Elmormolt még néhány cifra káromkodást, amitől biztos mindegyik flancos Lovagnak lángba borult volna az arca, majd a fejére húzta csuklyáját és kilépett a kocsma előtti keskeny tető alól. Alig pár utcányira lakott csak onnan, de a lassan csepergő eső minden lépését megkeserítette.

Crater érezte egész nap a levegőben az illatát. Tudhatta volna, hogy mi fog történni, de Boo, az a kurafi csapos tovább feltartotta, mint gondolta.

Szemerkélni kezdett az eső. Egyre gyorsabban fröccsentek szét az esőcseppek a macskaköves járdán. Az utcákon lézengő emberek megszaporázták a lépteiket és sietve kerestek valamilyen menedéket. Egy kócos hajú kisfiú véletlen megcsúszott a nedvessé vált kövön és Craternek esett.

Az öreg mordult egyet, miközben szinte arrébb ugrott a kisgyerek hideg, nedves érintésétől. Nagy boci szemeiből sütött a riadalom, mikor felnézett és észrevette, hogy kinek esett neki. Crater el tudta képzelni, hogy milyen félelmetesen festhet a járdán fekvő fiú szemében. Meglehetősen nagytermetű volt és bár az idő nem kímélte, azért még mindig erősebb volt, mint egy átlagos ember. Barna bőrből készült hosszú kabátja és a csuklya, amely árnyékot vetett sebhelyes arcán, biztosan nem nyugtatta meg a kölyköt.

- El… Elnézést! – hebegte tágra nyílt szemekkel, majd sietve feltápászkodott és már futott is tovább.

Crater néhány pillanatig csak egyhelyben állva nézett utána. A lenge ing, ami a fiún volt jó pár mérettel nagyobb volt, mert a térdéig lógott. Ha nem ijedt volna meg ennyire, akkor kapott volna egy durvaanyagú, szúrós, de meleg plédet Cratertől.

Töprengéséből ismét az átkozott eső ébresztette fel. Már nem csak szemerkélt; zuhogott.

- Francba!

Crater igyekezett minden bőrfelületet elfedni magán, de ostoba módon pont kesztyűje nem volt nála. Hogy a fenébe hagyhatta pont azt el?

Amint néhány vízcsepp a kezét érte, sisteregve elpárolgott forró bőrén. Keze egy pillanat alatt felforrósodott és félő volt, hogy ha nem tűnik el a nyílt utcáról, akkor hamarosan az egész teste olyan meleg lesz, mint egy kályha és leég róla minden ruha. Évekig rajta röhögnének.

Mágusként már hozzászokott, hogy ferde szemmel, gyanakvón méregetik. Mintha az lenne élete célja, hogy egyszer lesből tűzgolyót lőjön ki valaki felé! Nos, rendben van, egyszer valóban így is történt, de hát balesetek egy mágussal is megeshetnek, a fene vigye el!

Ám mindenki mással ellentétben, ha egy mágus hibázott, azt nem felejtette el a nép egyhamar. Nem, az ő tévesztését addig emlegetik, amíg végül mindenki el nem távolodik a Tűz Urától.

Az emberek adták neki ezt a nevet. Gúnyolódásnak szánták, de Craternek valójában tetszett ez az elnevezés. Méltóságteljes volt, erőt sugárzó, már-már hősies! Ám sajnálatára rajta kívül senki nem gondolta így.

Nem törődve a csúszós macskakövekkel Crater futásnak eredt, miközben szép lassan pára lengte körül egész testét. Úgy érezte, hogy egy szaunába került. El tudta képzelni, hogy kívülről szerencsétlen tökfilkók csak egy rohanó párafelhőt látnak. Erre még el is mosolyodott volna, ha mellkasa nem égett volna a belsejében tomboló lángoktól.

Gyakorlatilag berobbant házának ajtaján. Kapkodva levetette átázott gönceit és a szoba nagy részét elfoglaló hatalmas kőkandalló elé lépett. Kezeit rátette a hatalmas kövekre és veszettül koncentrálni kezdett.

Sok éves tapasztalattal a háta mögött nem jelenthetett gondot egy kis eső okozta felforrósodás. Itt süllyedjen el szégyenében, ha valaha is elismeri, hogy mágiájának ereje már nem a régi. Szervezete egyre kevésbé bírta.

Nem! Csak koncentrálj!

Lehunyta szemét és elképzelte, ahogy a testében fortyogó lángok összpontosulnak a kezében. Tenyere alatt felforrósodott a kő: átvette a belőle áradó meleget. Alig telt pár percbe, amíg testhőmérséklete újra normális lett, mégis annyira kimerült, mintha körbe futott volna egész Üvegvárost. Izzadt, a rajta maradt fehér ing teljesen a hátára tapadt. Hallotta, hogy erősen zihál, de el sem akarta hinni, hogy az erőteljes fújtatás tőle származik.

Hát tényleg ennyire megöregedtem?

A büszke mágus számára még úgy is fájt a kérdés, hogy csak gondolataiban fogalmazódott meg.

- Mester?

Az emelet felől jött a hang. A korhadt fa recsegett a fiú lába alatt, ahogy lesietett a lépcsőn.

- Hogy az a… - Crater azt akarta utoljára, hogy ifjú tanonca ilyen állapotban lássa, ezért igyekezett összeszedni magát, de pár pillanat alatt azért még ő sem tudott csodát tenni.

Mielőtt felállhatott volna a tanonc odasietett mellé.

- Mester! Jól vagy?

Crater felnevetett, de mímelt hahotázása köhögésbe csapott át. Még mindig érezte nyelvén a korom ízét. Ez volt a legrosszabb.

- Semmi bajom fiú! – hárította el keményen a segítséget, majd az ebédlőasztalon lévő kancsóhoz nyúlt. Nagyokat kortyolt a keserű sörből, ami hamarosan elűzte a másik ízt a szájából.

- Biztos minden rendben?

A fiú aggódása meghatotta, de nem állt szándékában ezt közölni vele.

- Hozzászoktam már – legyintett, majd komollyá vált tekintetét ráemelte. - Örülj, fiam, hogy te a föld erejét hordozod magadban. A tűz mindenkinek csak az ellensége… még a mágusoké is.



A tanonc figyelte, ahogy mestere a kandalló elé helyezett rozoga karosszékbe ül. Tudta, hogy nem fogadja szívesen az aggodalmát, de nem tehetett róla. A mogorva vénember apja helyett apja volt, akár akarta, akár nem. És Ferusok marcangolják szét, ha hagyja, hogy az egész város a valaha élt legnagyobb Tűz Máguson nevessen!


2018. január 15., hétfő

Pályázat - 07.

Sziasztok!

Két új pályázat került fel a megfelelő menüpontba:

  • Az utolsó olvasóért c. magyartanárok által működtetett oldal vers- és novellapályázata
  • És a Karcolat irodalmi portál két témát felölelő pályázata
Az utóbbi oldal leírása, célkitűzése különösen kedvetekre való lehet, ha már itt, egy világépítős oldalon barangoltok:

"Erre az oldalra azoktól várunk műveket (karcolatokat, hosszabb-rövidebb novellákat, kizárólag prózai műveket), akik valamiféle késztetést éreznek a misztikumban való elmélyedésre. Lehetőséget szeretnénk nyújtani az ismeretlen és esetleg az ismert íróknak, hogy az Internetet használók széles közössége elé tárják tudásukat fantasy, sci-fi, horror és egyéb kategóriában. Egyetlen mű sem marad értékelés nélkül, hiszen az oldal szerkesztőinek ez volt az egyik fő célja, így ők mindenképpen olvassák majd, és ha az irányelveknek megfelel, felteszik az oldalra..."  

/A Karcolat irodalmi portál üdvözlő szövege/

Jó munkát és sok szerencsét! :)